Korom és hó
Korom és hó
(részlet a könyvből)
MA...
Csomagolok, tüzes piszkavassal égetem belé a nevem a cipőkefébe, közben hallom, a mama megint haldoklik, unom már, eddig háromszor vette föl az utolsó kenetet, most várja negyedszer a papot. A tavalyi fényképezkedésére gondolok. Minduntalan előre húzkodta a kendőt a fején, hiába magyaráztam neki: így nem lesz jó, leárnyékolja az arcodat, meg különben is, mondtam, olyan vagy így, mint egy ló, ellenzővel.
Kész muri, ahogy a gép elé áll, annyira merev, annyira nem ő már; engedd el magad, így nem termé-szetes, mondom. De csak legyint erre, nem kell őt fényképezni, minek őróla fénykép, inkább a házunkról, a tyúkokról, a fákról. Dehogy egyezem bele; itt maradsz és kész, mondom.
A fényképezőgépet tavaly húsvétra kaptam a keresztanyáméktól, azóta jó pár felvétel készült vele, de csak egyetlen egy a mamáról: konyhakéssel szúrok felé, ő azonban mégsem engem néz, hanem vigyorogva a Zumler öcsire figyel, aki lekapott bennünket.
A mamát délután bevitték apámék a belső szobába; az nem az ő helye, csak addig lesz ott, amíg a pap ráadja a kenetet. Anyámék is unják már ezt a hurcolászást, viszont a szobájában mégsem maradhat a mama, az túlságosan ósdi hely, a papot nem ereszthetjük be oda, a belső szobánk mégiscsak más, le van betonozva, a tetejére pedig műanyagpadlót ragasztott apám, parketta-mintázatút. A mama szobája földes, és leghátul a konyha mellett van. Azt is lebetonozzuk majd, ha meghalt a mama. Apám ki akarja bontani a közfalat, és egy nagy konyhát fog csinálni, mert a mostani nekünk már kicsi. Aztán ahol a kemence volt régen, föl-falazzuk, és az jó lesz fürdőszobának. Már majdnem mindenkinek van fürdőszobája az utcában, csak nekünk nincs még. Ha elkészül, mi használni is fog-juk, nem úgy, mint a szomszédok. Azok csak meg-csináltatták, de soha sem használják. Anyámék meg-nézték egyiket, el voltak tőle ragadtatva. Aztán a következő héten anyám már sóvárogva mondta apám-nak, milyen jó volna nekünk is egy fürdőszoba, még ha nem is borítaná csempe a falakat, és kád sem lenne benne, csak egy tusoló, ezeknek, láthattad, mondta, mind színes csempéjük van, és a kádjuk is színes.
Hát valóban nem csúnya, hagyta rá apám, de engem hidegen hagy az ilyen.
Azután heteken át azon veszekedtek, hogy legyen vagy ne legyen fürdőszoba. Végül apám kitört, hogy ő talán nem eleget dolgozik, nem elkövet mindent, hogy legyen valamink, de hát nem utánozhatja a szomszédokat mindenben. Addig-addig, míg előjöt-tek a hánytorgatások is. Az egész família. Anyám szá-jából hallottam, hogy apámnak részeges volt az öreg-apja.
Már becsomagoltam az útra, csak a búcsúzkodás van hátra; mindentől elbúcsúzom, még a légytől is, amely a karomra száll.
Szerintem fölösleges volt a civakodás. Van olyan ház, tudom, jártam már benne, ahol domb van a szoba közepén, mégis jól elvannak, akik benne laknak.
Később persze már anyám is lejjebb adta, lassan megnyugodtak egymással, főleg, hogy a szomszéd felújította velük a régi haragosdit. Rájöttek, hogy ők ketten mégiscsak összetartoznak. Mire nem jó egy szomszéd! Egy haragos szomszéd, aki leskelődik; a cserép a háza tetőjén tenyérnyi helyen letörve, azon keresztül figyel minket. A csöpögéstől még rászámít magának másfél métert a miénkből, mert az ükapja úgy mondta neki, az még az övéké. Külön cibakot vert le; szerinte a mi nagykapunk félig az ő területén van, és ha be akarunk jönni az udvarunkba, tőle kérjünk engedélyt. Apám ettől teljesen begerjedt: oltott meszet helyezett el a szomszéd öreg diófájának gyökerénél. Azt a rengeteg levelet, ami éveken át lehullott ősszel az udvarunkba, nekünk kellett összesöpörni, a szom-széd csupán a termést takarította be.
Aztán egy reggel, látjuk, hatalmas salakhegy van a kapunk előtt; a szomszéd rakatta oda. Emiatt lett aztán a veszekedés apámmal. De a szomszéd volt az erősebb, apám gyengébb alkatú, és idősebb nála.
Ha majd megtanulok tökéletesen cselgáncsozni – valójában ez az egyik ok, hogy elmegyek hazulról, persze nem beszéltem erről senkinek –, ha megtanulok, hazajövök. Igaz, már most is elég jól megy, főleg a csípődobásokhoz értek, a velem egy-idősöket sorra leverem, sőt, még a Bakót is, aki pedig négy évvel idősebb nálamnál, van egy Komar-motorja, és azzal repeszt végig a falun. Azt hiszi, engem idegesít, hogy neki van már motorja...
Szóval, ha majd megtanulok tökéletesen cselgán-csozni, hazajövök, és fölkeresem a szomszédot. Nem fogom bántani, csak leterítem két vállra. Kezemben lesz az élete, és akkor azt mondom majd neki szépen: ne bántsa az én apámat, jó?! És az anyámat se köpje le többször, megkérem. Vigyázni fogok, hogy úgy kér-jem, ne pedig követeljem. Ő persze csodálkozni fog rajtam, és később bizonyára magába száll. S talán átjön hozzánk kibékülni, az is lehet.
Itt állok most a cseresznyefánknál, a kertben; nyaranta ott feküdtem a fa lombjában, a négy ágra kötözött szalmahordó lepedőben. Lóg egy darab zsineg az egyik alsó ágról, hímbálja a szél; a mama egyszer azzal húzta ki a fogát.
De most látom: anyám sírva jön ki a házból; ezek szerint negyedszerre nem ért már ide időben a pap...
Sir anyám, biztos szégyelli, hogy azt kívánta, bárcsak meghalna már a mama. Hát most meghalt, és anyám sír. Én nem sírok, én nem kívántam a mama halálát, nekem nincs miért sírnom. Csak csodál-kozom kicsit, mikor bemegyek hozzá a belső szobá-ba; látom, a tükör máris fehér lepedővel van letakar-va, ahogyan illik, a redőny is leengedve, behúzva, villany helyett gyertya világít, és a mamának kilátszik a lepedő alól a bütykös lábujja.
Annyira mozdulatlan az egész test, lehetetlen, hogy ez ő volna, inkább úgy érzem, egy öntött szobrot szemlélek, egy tökéletesen sikerült szobrot, dicséret annak, aki létrehozta, csak hát ez így nagyon rossz vicc, szerintem. A keze össze van kulcsolva a mamának, azt mondják, ezt mindjárt így kell, amíg langyos, és a szemhéját is mindjárt le kell húzni, különben nyitva marad, és mikor föléje hajolnak, mindenkinek kutatón az arcába mered. A mamának szépen, szabályosan lecsukták a szemét, nem lát már engem.
Szaga még nincsen; kölniszag van, apám hozta tegnap a boltból, émelyítően mindent belocskoltak vele.
Valamilyen fű van egy pohárban, szenteltvízben; ezzel hintik meg a mamát azok a szülék, akik jönnek majd elsiratni.
Nézd, ilyen fű nől a kertünkben, mondja és mu-tatja a mama, ez az, ez kell majd akkor, csak pár szál egy pohárban, ne feledd.
Mondom neki, jól van, meglesz, de most segíts kihajtani a csibéket a kertből, láthatod, hogy mindent fölturkálnak!
Azt mondja, hiszen én szóltam neked, hogy segíts őket kiterelni, mert kikaparják a veteményt, én szóltam...
Hát nem én láttam meg, mondom, nem én láttam meg, hogy bent vannak a kertben?!...
Most itt van ez a fű, amit megmutatott, és amit kért. Azt mondom magamban: látod, itt van, ez az... De csak magamban mondom; annyi eszem nekem is van, hogy tudom: hangosan szólni hozzá őrültség.
…MA
Most, hogy a mama meghalt, előkeresem majd a régi fényképeket róla és rólam; egyiken, emlékszem, még a karján tart engem, ördögsapka van a fejemen, fölöttünk diófalevelek látszanak, hátunk mögött egy halom hasított fa, és a házunk vége is jól kivehető: a padlásajtó, a létrával.
A diófát azóta kivágta a szomszéd, az övé volt, csinálhatott vele, amit akart.
Megvárom, míg kiviszik a mama testét a temetőbe, és újra a régi némaságú lesz a belső szobánk, megvárom, és megkeresem a szekrényben a fényképeket. Megkeresem és elégetem őket, itt, az ud-varon, ahol a diófa állt régen. Elégetem, hogy nyoma se maradjon a mamának.
De most még nem mozdulhatok el a helyemről, figyelnem kell az érkezőket, akik fájdalmas arccal jönnek hozzánk elsiratni a mamát, innen, távolról kell őket figyelnem, kezemben a fényképezővel, és mon-dani magamban minden érkezőnek: „... igen, kérem, meghalt a mamám...”
Próbálom lassan, hangsúlyosan ismételgetni, hát-ha elindít valamit bennem: meghalt a mamám... a mamám meghalt, kérem... – Egyelőre nem érzek sem-mit sem.
Tudom viszont, hogy a belső szobában a nagy-tükör még mindig fehér lepedővel van letakarva; villany helyett a csonkig égett gyertya világít, a redőny leeresztve, behúzva; anya eltüntette a befőttes-üvegeket a szekrény tetejéről; a fényképezőgépemet kerestem reggel, úgy keveredtem újra a szobába; hihetetlenül hideg volt benn.
Pedig tegnapelőtt még én feküdtem ott.
A beszédnek nincs hangja; a köszönés jó napot, de lehet, hogy mást mondanak, akik a mamát elsiratni hozzánk jönnek: „Kalapot...!” „Add ide a kula-csot!...” – innen, a farakás mögül, ahonnan mindent jól megfigyelhetek, csak tátogni látszanak a szájak.
A szomszéd Pali bácsi is itt van, őt is gyorsan lefényképezem; épp a lépcsőre helyezi a talpát, gon-dolom, forró lehet neki a mi lépcsőnk, sorra lefény-képezek mindenkit, aki a mamát utoljára látni akarja, pedig nincs is film a gépemben.
Pali bácsi egyszer így szólt a mamához: „Hé, Bözsi, bl-e-e!” – és kinyújtotta rá a nyelvét. A mama nem tudta kinyújtani a nyelvét, mert már kint volt neki, viszont köpni sem tudott, pont a nyelve miatt, így aztán csak lecsurgott a nyála az állára, az álláról a földre, és mentünk hazafelé.
Ha megnövök, vennem kell egy kőkeresztet a mamának, megígértem neki – (lám: a Bíró Rozi néni is eljött, rozmaring van a kezében!) –, ha lehet, akkor olyat, amelyikre szomorúfűzfát véstek, vagy olyat, amelyikről fehér galamb hajol a sír fölé. Szerintem azért hívott magához tegnap a mama, hogy meg-mondja, pontosan milyen legyen. De mire a szobájába értem, már nem mondott semmit sem.
„Köszönni és felelni, ha kérdeznek!”
„Hogy ne kelljen szégyenkezned miattam, mama?”
„Ja, ja!...”
„De hiszen inkább én szégyenkezek temiattad, hogy még mindig hülye vagy...”
„Én nem vagyok hülye. Az ilyen az nem hülye. És különben múlik is...”
„Múlik, múlik, de azért még hülye vagy, mama, mindenki mondja...”
A nagytükör a belső szobában fehér lepedővel van letakarva – nem tudom, miért, állandóan csak ezt látom magam előtt, még akkor is, amikor pedig az érkezők arcát nézem.
A lepedőn senki emberfia nem feküdt még – így mondta nekem anya. Mert az nagyon fontos, mond-ta, hogy új legyen. És hogy az emberek lássák, hogy új. Szerinte vannak olyanok, akik szándékosan keresik másnál a hibát, és ha ebben nem, akkor abban, ha itt nem, akkor ott – találnak is rendszerint, és attól ők boldogok.
Anya semmit nem aludt, így mondta reggel. Megfürdette, felöltöztette, és beállította imára a mama kezét. De már nem tud sírni. Csak azért tartja arca elé a zsebkendőt, hogy ne lássák, hogy nem sír. Talán jobb is, hogy nem aludt éjjel, így legalább gyűröttebb, fájdalmasabb az arca.
Neki most már se anyja, se apja, se testvére! – ezzel ébresztett. Néztem ahogy sír, és azt mondtam neki, de hiszen mindig mondtad, az lesz a meg-könnyebbülés nekünk is, meg a mamának is, ha végleg eltakarodik a föld színéről.
Még jobban sírt. Azt mondta, ő ilyet nem mondott, de ha mondta volna is, ezt én nem ért-hetem, ne beszéljek olyanról, amit nem értek.
„Jó, de akkor ma nem megyek iskolába” – mondtam.
„Nyugodtan elmehetsz – mondta. – Nem ma lesz temetve.”
„De én nem akarok iskolába menni! Most igazán van rá okom, hogy ne menjek. Csak beírod az ellenőrzőbe, hogy haláleset miatt, és kész...”
„Annyira rossz neked az iskola?”
Kinéztem az ablakon. Mintha még most is ott állna a határon a szomszéd diófája! De az nem lehet, gondoltam, mert akkor nem ma lenne...
„A tanító – feleltem. – Göndör a haja, és mindig visszaküld az ajtóból, hogy tisztességesen köszönjek...”
„Miért, te hogyan szoktál köszönni neki?”
„Dicsértessék a Jézus-Krisztus!”
„És szerinte hogyan kell?”
„Úgy, hogy: előre!”
Anya értetlenül nézett rám, majd elunva az arcomat, ellépett a közelemből, az ablak elé állt, és magában motyogta: „Göndör a haja!...”
„A tejcsarnoknál, a lépcsőfeljárón, múltkor megszorongatta hátulról a nyakamat – mondtam. – Pedig csak hunyóst játszottunk.”
Anya egyáltalán nem figyelt már rám, benyúlt a párkány muskátlijai közé és leszakított egy száraz levelet. Azután az ablaküveg kitört sarkát igazította meg.
„Istenem!” – mondta.
„Nem tudtam hátrafordulni – folytattam. – Olyan erősen szorította a nyakamat. Nem tudtam, ki az...”
„Emlékszel – mondta anya, és a muskátli száraz levelét morzsolgatta –, mindig itt nézett be...”
„Nyújtogattam a kezem, így, alulról hátra, hogy majd megfogom valahogy, de nem értem el, ha elérem, biztos hasba vágom...”
„Hányszor benézett itt! – sóhajtotta anya. – Fölkelt a díványáról, éjjel is, ha nem tudott aludni, fölkelt és benézett. Pedig bent is ugyanolyan sötét volt, semmit sem láthatott...”
„Elmondtam már mindenféle baromnak, ökör-nek – mondtam –, és még mindig nem engedett el...”
„Tegnap éjjel meg – folytatta anya –, mikor kinéztem rá, azt mondta, vigyem el a pazderját a sa-rokból, mert lángot fog...”
„Már majdnem sírtam – mondtam. – Nem akar-tam sírni, de már majdnem sírtam. És akkor hirtelen elengedte a nyakamat...”
„Milyen pazderjáról beszél, édesanyám, kérdez-tem – mondta anya. – Nincs itt semmilyen pazderja. Igyon talán egy kis rumot!”
Rumot ivott a mama. Kis üvegben mindig ott volt a rum az ablakban. Hatalmas vitorlás hajó szállí-totta a rumot, hánykolódott a hullámokon. De így is megérkezett, havonta-kéthavonta mindig megérke-zett, lehorgonyzott a virágcserép mellett, ugyanaz a hajó, fekete.
„De hisz már mondta máskor is a pazderját! Már mondta, anya!...”
Sokszor látott pazderját a mama. Anya olyan-kor megkérdezte tőle, hol az a pazderja, mondja meg a mama, hol van, ha megmondja, hol van, akkor ő összesöpri és kiviszi. S hogy a mama azt mondta volna erre: mi hol van, te lány?! Anya pedig azt felelte: hát a pazderja, amiről beszélt édesanyám. S hogy a mama ettől felbőszült volna, ne nézze őt bolondnak, mondta, tudja ő magáról, hol van, azt is tudja, hogy mi lesz; meghal – így mondta; az lesz, hogy meghal, neki ez most mindennél fontosabb, úgy gondolja, lesz egy pillanat, amikor megláthatja azt, „ha kíváncsi vagy rá, ülj le ide, és várj, talán tudok valahogy jelezni, lehet, hogy a kezemmel, majd nézd meg jól a kezemet!...” – S anya csak annyit szólt erre: „Mindig ilyeneket beszél, édesanyám, a papot is háromszor kihívatta, tudja-e, hogy tavaly is kihívatta, nem olyan könnyű ám meghalni, édesanyám!...” „Már mondta a pazderját, hallod, anya, már mondta!” Anya fölesz-mélt; máris folytatta a dolgát: fölborzolta a szalma-zsákot, a dunnát szélénél fogva megrázta, behajtotta. Végül alig hallhatóan megkérdezte:
„És te mit csináltál, amikor elengedte a nyakadat?”
„Behúgyoztam – feleltem, és kedvetlenül öltöztem tovább. – Itt jöttem át a gáton – magyaráztam –, itt rohantam keresztül, mindenem csurom víz volt, sírtam, és mindenem csurom víz...”
Anya, befejezve az ágyazást, a ruhásszekrény elé állt, kitárta a szekrény nyikorgó ajtaját, a fölső polcról leemelt egy selyempapírba csomagolt fekete pamut-kendőt, akkurátusán kibontotta, meglobogtatta, és – mintha csakis erre készült volna mindig – könnyed mozdulattal a fejére kanyarintotta.
„Szerinted – szólt, és megperdült, akárha tükör előtt állna –, szerinted milyen?...”
Néztem rá komolyan. Annyit mondtam hidegen:
„Mintha nem is te lennél. Mintha a mama...”
Anya azonnal lekapta a kendőt a fejéről és kiszaladt a szobából, nem is jött már vissza.
„Na és én! – kiáltottam utána. – Velem most mi lesz?!...”
De anya ezt nem hallotta meg; az is lehet, hogy nem akarta meghallani – mindegy, én már eldöntöttem akkorra: iskolába nem megyek.
Nem tudom még, hogyan fogom meggyászolni a mamát. Nem is biztos, hogy meggyászolom. Nem gyászolom meg, szerintem úgy lesz jó. A szemfödél alól kilógó meztelen talpát nem locsolom meg szenteltvizes rozmaringgal, ahogy a szülék csinálják. A kőkeresztjére sem lesz szomorúfűzfa vésve. És galamb sem hajol majd a sírja fölé. De még, azt hiszem, általam kőkeresztje sem lesz a mamának, mert minek is legyen!
És hogyha holnap a tanító megkérdezi tőlem: halljam, hol voltál tegnap?, majd azt felelem neki nyugodtan: a Holdban voltam, tanító úr, a Holdban!
S igazán az fáj legjobban, hogy olyan nagyon nem is hazudok neki.
