Ég nélküli este
Kaszás Máté
Ég nélküli este
(Történetek az önmagából élő emberről)
„Ha unt szerepeim nem lennének, mi
elől menekülnék magányos, titkos
játékaimba, mire kellenének az
önmagamnak elsuttogott szavak?”
(Kertész Imre: Gályanapló)
(részlet a könyvből)
A família Rinaldija
Értesült, hogy apja testvérének a fia meghalt, csütörtökön temetik, az anyja mellé kerül, aki már évekkel elébb távozott az élők közül, fél kettőkor lesz a búcsúztatás, otthon.
Az, hogy otthon, Weer Albert számára egyértelműen azt a távoli falut jelentette, ahonnan közel harminc éve, hogy elköltözött. – Tudod – magyarázta neki a hírhozó rokon –, az a trombitás, aki az esküvőtökön a templomba való bevonuláskor a Jézus szíve, szeretlek én, segíts át az élet tengerén-t orgonálta. Gyönyörűen játszott. Utána a lakodalmat is végigmuzsikálta. Rákos volt. Ivott. Nagyzási mániájában elhíresztelte a faluban, hogy nála tanult trombitálni Louis Armstrong. Rozsdás fogóval kihuzigálta a fogait. Elmérgesedett neki. Szóval ő…
Vasárnap este Weer Albert, pohár borral a kezében a tízemeletes bérház negyedik szintjének ablakánál állt, és nézett hosszan kifelé, nézte a május elejei bolond havazást, meg szemben, a harmadikon, a volt felesége szüleinek csukott ablakát; le és föl, le és föl, keverve-kavarva szállongott a hó.
Weer Albert arra gondolt, már csak azért is el kell mennie csütörtökön a temetésre, mert unokabátyja volt az egyetlen, aki nyíltan köpött a família jóizlésére, oly életvitelt folytatva, melyet szemlesütve szégyellt a legkisebb Weertől a legnagyobb Weerig majd mindenki. Egy időben maga Weer Albert is. De nem is annyira a nagyzási hóbortja vagy részegessége miatt haragudtak Weer Szaniszlóra, hanem mert a família Rinaldija provokatív hepciáskodva, szarok bele pökhendiséggel dobta el, szórta szét, nemcsak pénzét, vagyonát, de zenészi rangját, tehetségét, amit pedig a rokonok az egész família érdemének tulajdonítottak. Biz’isten – mondo-gatták egymás közt –, jól trombitált valaha a mi nyava-lyásunk!…
Weer Albert nézte a havazást, és elképzelte, hogy most otthon is esik. A falu templomának hagyma alakú kupoláját vélte látni, s annak magasából, lenn a völgyben a hódcserepes házakat. A temető viszont, tudta, a templom tornyánál is magasabban, fönt a Szelesen, a falu legma-gasabb pontján van, s akit oda, abba a földbe temetnek, annak először hosszan fölfelé kell utaznia koporsójában, csak aztán ereszkedhet alá a mélybe. Weer Szaniszló, gondolta Weer Albert, immáron a falu legtetején, hidegen kongó ravatalozóban várja, hogy érkezzenek meg hozzá a rokonok mielébb, járuljanak elébe nagy gyászukban, aztán ne sokat vacakoljanak, lökjék őt a mélybe, és felejtsék el…
Weer Szaniszló (Weer Albert ezt is a földijétől hallotta) egyszer belépett a ravatalozóba, ahol a volt barátja, leghűségesebb ivócimborája feküdt nyitott koporsójában. A barát hosszan föléje hajolt a volt ba-rátnak, jól megnézte annak kisimult, békés, nyugodt arcát, megnézte és leköpte. Aztán csalódottan hazaballagott.
Weer Albert ivott a borból, újra ivott, majd ismételten teletöltötte a poharát, és teli pohárral a kezében megint az ablakhoz állt. Mint egy rossz álomban: a volt feleségét pillantotta meg a szemközti bérház nyitott ablakában, az asszony szétterpesztett lábbal egyensúlyozott az ablak-keretben, a nyakában egy madzag lógott, jobbra-balra kilengett, s közben mintha kiáltott volna feléje. Hogy neki kiált a volt felesége, Weer Albert úgy érezte, hallani ugyanis nem hallotta, nem is hallhatta, hiszen a sűrű mintázatú hófüggöny megakadályozta, hogy hozzá odaátról akár egyetlen hang is eljusson.
A temetés,
amelyen Esti Kornél letépi ingét
Várta a pap a csodát, nagyon várta, számított rá, elvárta. Miért? Talán megjelent neki valaki álmában, és közölte vele, hogy: igen? Megingott-e hitében, amikor nem, amikor mégsem következett be a csoda? Méhében öt hónapos magzatával eltávozott a fiatal anya. Eltávozott?! El lehet innen távozni? A meghalás nem itt maradás ugyancsak?... – Gondolkozott Esti Kornél a harsányan zöldellő búzatáblák mellett elsuhanva vadonatúj, metálkék kocsijával, remélve, hogy időben érkezik a temetésre.
A várandós kismama és magzata temetésére.
Mert bár a pap váltig hangoztatta, hogy van remény a felgyógyulásra, a baj mégis bekövetkezett. A család egyik nap még teljes hittel bizakodott, másik nap már a kripta-csinálás (időben meglegyen) lázában égett. Az elhunyt anyja azt mondta a nászának: ő egészséges feleséget adott a fiának! Szó volt róla, hogy esetleg majd, ha túléli, a nagybeteg hazakerül a szülői házhoz, s ott ápolják tovább. Ő egészséges lányt adott nekik, a nászáéknak! Már nem sírt. Viszont az utcán jártában-keltében is folyton beszélt a lányához.
Esti emlékezett, ez a lányát elvesztő anya gyerek-korukban sokszor jött a városból a faluba nyaranta (kábé egyidősek ők), együtt játszottak a szomszédék szérűs-kertjében, pajtájában, itt-ott. Csöndes, a gondolkozásban, mozgásban kissé lassú, talán túlságosan is lassú természetű volt, s ő (lehet, hogy ezért?) különösen rokonszenvesnek találta.
Most meg, lám, ő jön a városból a régi falujába, pont a gyerekkori játszótársa lányának a temetésére, ez igazán szomorú!...
Anyjától úgy értesült, hogy a pap nem vállalta el a búcsúszertartást. Ugyan miért nem?! Talán fél, hogy elsírja magát? Vagy olyan nagy a csalódottsága, hogy képtelen az őszinte imára?... – Esti már a temető melletti szűk szur-dokon kaptatott fölfelé vadonatúj metálkék autójával, de még mindig a pap hihetetlen elvakultságán töprengett, szinte maga is megszállottan. Biztos megálmodta! Igen, álmában jött hozzá az Angyal, és mondta neki: légy nyugodt, tiszteletes, a fiatal nő és gyermeke felépül, menj, add hírül mindenkinek!... Ilyen gyönyörűségesen szép álma volt! Ez után hogyan is lehetne odaállni temetni?! Egy ekkora ha-zugsággal...
*
Amikor a szomszédfaluból felkért idős pap Isten jóságát említette föl a ravatalnál, Esti megfigyelte, akkor fordult el és lépett odább az anya a halott lánya koporsójától. A lányától, akinek méhében ott volt öthónapos magzata. Nem mindjárt ezután, úgy fél percre rá kezdődött a nagy mozgolódás: széket hoztak ki a sírházból sietve, s az arcok is sorra arrafelé fordultak, ahol az esemény hirtelen lejátszódott. Esti viszont nem láthatta az előtte lévő széles oszloptól, hogy mi történik ott. Csak később tudta meg, hogy a lányát elvesztő anya ájult el. Férje, a gyászoló apa mindeközben rettenetesen elkínzott arccal, ugyanakkor mégis rendíthetetlen elszántsággal állt a vakító fehér koporsóval szemben – Esti csodálattal vegyes ámulattal végig őt nézte. Majd azután az elhunyt anyósa is rosszul lett. Ezt már maga az anyós mesélte el Esti anyjának, közvetlenül a temetés után, amikor átszaladt hozzá rövid időre, lévén szomszédok. Akkor mondta el Estinek, hogy az arany nyakláncot visszaadták a nászáéknak, csak a gyűrűt tartották meg, azaz húzták föl elhunyt menyük ujjára. Tar-tottak tőle, hogy nem fog fölmenni, hogy túlságosan dagadt az ujj, de nem volt dagadt, csak nagyon hideg. Egyébként – ő ugyan nem látta, mert nem akarta megnézni a felravatalozott menyét (maradjon meg emlékében olyannak, amilyen életében volt) – mások mondták, hogy szépen volt elrendezve minden, a fej kidudorodó varratait gyengéden takarta a szép batiszt kendő, s a szintén műtéti hegek szabdalta nyakra lágyan simult a fehér selyemsál.
Esti előtt egy kutya feküdt a földön, már jóval a temetés megkezdése előtt letelepedett oda, s Esti hagyta, hadd pihenjen az állat az árnyékában. Gondolkozott, ki-nek a kutyája lehet? S hogy hogy pont most jött ki ide? Pont a ravatalozó elé meg az ő lábához feküdt, miért? Az állatok tudnak valamit, amit mi már régen nem, de valaha igen, az elmúlásról?
Végül, mikor már javában folyt a szertartás, valaki belerúgott az állatba, s az a farkát behúzva vonyítva elinalt.
*
A sírnál, pontosabban a sírtól kicsit távolabb eső feketefenyő alatt, ahol a vadonatúj metálkék autójával leparkolt, Esti inge alá egy bogár repült, a bal ingujjába, és ott matatott Esti meztelen hónalja környékén. Történt mindez a fehér koporsó kriptába leeresztése pillanatában, akkor, amikor az ifjú férj fájdalmas zokogása az ég felé tört vigasztalhatatlanul. Esti először hangyára gondolt, hogy a rovar a fáról pottyant az ingére, s mászott azután belülre, aprócska jószág, elég lesz, ha a körmével lepöcköli. Ám amikor ujjbegyével kicsit hosszab-ban megérintette a különös lényt, és érezte, hogy az jóval testesebb mint egy hangya, Estit jeges borzongás járta át. Ujjával újra és újra megkísérelte óvatos mozdulatokkal kiterelni inge alól a jövevényt, de terelgetés közben is egyre csak fokozódott az idegentől való iszonyata.
Hát még amikor körvonalazódott előtte a teremtmény egész alakos profilja, előtérben a sikamlósan nyálkás, s gömbölydedségében is meglehetősen torz fejével, s a szintén sikamlósan nyálkás, s gömbölydedségében is torz alfelével!… S igazán ekkor tudatosult benne a szó valódi tartalma, az, hogy élő a lény, amely, lehet, immáron eltá-volíthatatlanul rá van tapadva… – számára ennek már a puszta gondolata is elviselhetetlen volt.
S akkor egy éles nyilallással hirtelen világosság gyúlt benne: pillanatra újra gyermek volt, tisztán látta, hogy a temető e helyen még sűrűn be van nőve gyertyánnal-kökénnyel-akáccal, s ők, fiúk és lányok itt ásnak maguknak bunkert, a temető eme félreeső gyepűjében, ennek a földnek a szagát szívják, lélegzik be, míg nyögve-izzadva haladnak lefelé az ásóval, lapáttal, sőt még azután is belélegzik, hogy sorban körbekuporodnak odalenn, a gödörben, a gödör alján – nem felejti, sosem felejtheti! –, ijedtükben nem is csak hogy el-, de halálosan megnémulva, mert mind ugyanazzal a dermesztő érzéssel telve, hogy ők itt most annak a másik, annak az idegen világnak a leges-legtitokzatosabb birodalmába tévedtek!… – Ideges-ségében és zavarában, egyik kezével a vadonatúj metálkék autó csillogó kilincse után nyúlkálva, másikkal kétség-beesetten az átizzadt inge alatt hadonászva, Esti furábbnál furább testhelyzetet vett föl, ott, az árnyékot adó fenyő alatt. Akkor már mindenki – még a sír szélén zokogó fiatalon megözvegyült férj is – ráfigyelt. Estinek most már hathatósan cselekednie kellett, s végre valahára csele-kedett: egyetlen rántással, villámgyors mozdulattal letépte magáról ingét, majd merészen torkon ragadva kikapta hónalja alól a bestiát... Azon nyomban kocsiba vágta magát, a motort teljes gázzal felbőgette és sivító kerékcsikorgással kiviharzott a temető kapuján.
A gyásznép könnyeit itatgatva pislogott utána.
Hosszú szőrök mocorgása
– shastánc –
Tűző napon állnak a kocsival, indulni kéne, Kern azonban nem találja a slusszkulcsot.
„Mi lesz! Mindjárt alám vág a hőség...” – fakad ki a lány.
Kern végre megleli a kulcsot a zsebében, de beleakad a gyűrűsujja, így most még rosszabb: rászorult a szűk karika.
„Muti!”
Kern engedelmesen odatartja ujját a lánynak. Az a fejét ingatva próbálja lerángatni a karikát, de nem boldogul vele, hirtelen bekapja Kern ujját, egy ideig a szájában tartja, aztán ahogy kihúzza, párszor megnyalja. A nyáltól síkossá vált ujjról már könnyen leszalad a kényszergyűrű.
Kern teljesen el van pilledve.
„Sipirc!” – löki oldalba a lány, és szabad kezével berántja az ajtót.
Tolatás közben a visszapillantó tükörben Kern látja: a kollégák az üzlet ajtajában állnak, s tenyerükkel takargatva a szájukat, rajta röhögnek.
Naponta cipeli autóján Claudiát. Egyszer már célzott rá, hogy talán ez így mégsem járja. Nem a fuvarozás ellen volt kifogása (neki is arrafelé visz az útja haza), ám mindenképpen szerette volna értésére adni a lánynak: a taxist nem egzecíroztatja az utas minduntalan. Persze utasa nem kapott a fejéhez. Inkább még neki állt följebb; azt mondta Kernnek mogorván: „Nem fogok lefeküdni veled, hiába mesterkedsz ezen.”
Mit mondhatott volna erre Kern? Nem tudott megszólalni. Hazáig töprengett: lehetséges volna, hogy ő tudtán kívül készül valamire?
Most meg, amikor az üzletből kilépve segítőkészen elvette Claudia cókmókját, s a nehéz műszak után kábán ballagott mellette a parkoló felé, a lány bizalmasan odasúgta Kernnek: „Látom, nem adod fel. Hát jó, egye fene, történjen meg!... De leszögezem: hétkor randim van. Ehhez tartsd magad! Oksi?...”
Az út szélén három riadt veréb hintázik egy falatnyi dinnyehéjon; egyik madár jobbról, a másik balról, a harmadik középen, a dinnye lágy húsában vájkál; vére folyik a dinnyének.
„Állj!”
Claudia újabb utasítására, Kernnek görcsbe rándul a lába, de azért így is nyomja a pedált.
Még gurul a kocsi, amikor a lány kilöki az ajtót és kinn terem az úttesten. Ringó csípővel kecsesen libeg a kocsi fölverte porfüggönyben. A dinnyeárus sátránál határozot-tan rábök egy dinnyére. Az árus felkapja a tököt, megpör-geti, majd a hamvas héjon át markolatig döfi éles kését. A lány felszisszen, jobb lábáról a balra helyezi át súlyát.
Kern a dudálásra összerezzen. Néhányan rákiáltanak:
„Indulj már!”
„Dinnye...” – magyarázza Kern, és mutatja a kezével, hogy: gömbölyű.
„Tökfej!” – kiáltják mérgesen.
Kern jobbnak látja, ha csendben arrébb gurul. Aztán valahogy elfelejt megállni.
Az épületek, ahogy lopva bele-belenéz a rázkódó tükörbe, sorra kilengenek mögötte. A megállókban valósággal dideregnek az emberek a nyári forróságban. Tulajdonképpen neki most jól kellene éreznie magát, erre gondol.
Csak a harmadik villanylámpánál néz a szomszéd ülésre. Ilyen még nem fordult elő: hogy a munkatárs ne legyen mellette hazafelé. Valami azért mégiscsak itt maradt belőle: egy keskeny, nedves csík, pont az ülés közepén.
Amikor befordul a kis utcába, Kern újra az ülésre pillant. Claudia verejtéke már teljesen elpárolgott.
Az udvarokban közömbös arcokat lát az árnyékban megbújva. Meg fonnyadó virágokat, rózsa- és szőlőlugast. Szokás szerint a kapu előtt állítja le a kocsit.
Még ül egy ideig a kormány mögött, az utca végén kezdődő rétet bámulja.
Ez már a város széle; hétvégeken ide járnak ki sárkányt eregetni az apák a gyerekeikkel. Hosszú zsinegen szállnak föl a színes sasok, krepp-papír madarak a tiszta kékbe, légi táncukkal odavonzzák magukra a tekintetet. Képzeletben Kern is gyakran velük szálldos.
Kikászálódik a forró fémdobozból.
Az udvarban nyílegyenes, hosszú lugas. „Hogy s mint, hogy s mint?” „Hát csak lassan, lassan...” – általában ennyi az egy napra szóló beszélgetés közte s a háziak közt. Pedig éppenséggel volna miről diskurálniuk. A házinéni egyszer berontott hozzájuk (Kern és felesége különálló nyári konyhát bérelnek tőlük lakás gyanánt):
„Legyen szíves, jöjjön át, ne röstelljen!”
Kern tüstént indult.
Az öregúr a szobájában csupasz fenékkel feküdt, szemben az ajtóval; Kern először arra gondolt: ezek jól behúztak a csőbe, de a házinéni könnye valódinak látszott:
„Mondja meg neki maga is, legyen szíves, mit lát, mert nekem nem hiszi el, hogy meztelen, hiába mondom neki. És tessék elképzelni, így megy ez minden áldott este.”
„Háziúr – szólította meg Kern az öreget tisztelettel –, maga tényleg meztelen.”
„Osszátok szét!...” – vágta rá az öreg, és jól időzítve egy zengzeteset szellentett.
„Maga szerint ez normális?” – fordult Kernhez sápadtan a házinéni.
„Ne féltse őt – válaszolt halkan az asszonynak. – Férje épp az imént jelezte, milyen kitűnő egészségnek örvend. Kezit csókolom!”
Ha az apja többet ivott, megremegtek a falak a hortyogásától. Anyja – mivel külön aludtak, a szoba két távoli sarkában – madzagot kötött a férje lábára, és éjjelente azt ráncigálta. Mindenre van megoldás – gondolta Kern.
Az utca végén, átellenben, velük egykorú házaspár lakik, két gyerekkel. A gyerekek imádják a nagy vaskaput döngetni. Az asszonyka sovány testalkatú, gyesen van; nem akartak még egy gyereket, de jött. A férj kopasz, majdnem kopasz, folyton bütyköl valamit, esténként nagy csomagokat emel ki a kocsijából, a munkahelyén állandó délutános, nem szeret korán kelni, azt a szép nagy házukat apránként hordta haza a Trabantjával.
Kern elhalad a háziak ablaka előtt; a szőlő itt a tetőig fut, természetes verandát képezve; érzi a hátán az árnyék hűs vonulását. A házinéni ilyenkor szokott ledőlni kicsit, az öreg meg talán föl sem kelt még.
Hőség teremtette csönd mindenfelé.
A nyári konyha hátul, a kutyaól mellett van; kutya nincs; egyetlen szoba az egész; szimpla ajtó, dupla ablak, az ablakon haragoszöld redőny díszeleg.
Annak idején a felesége bólintott rá, hogy megfelel a hely:
„Olyan kedves, egyszerű hajlék, majd meglátod, milyen kellemessé varázsolom neked!”
Kern most belép e kellemes helyre. Ha még egyet akarna lépni, épp nekimenne a szemközti falnak.
A hűtő jobbra, a szekrény balra, a rekamié az ablak előtt. A többi apróság: székek, asztal, ahogy a hézagok engedik. Azért nem bánja, hogy itt ragadtak, végül is ez egy hallgatólagos, közös vállalás. S ha visszagondol például az elmúlt kemény télre, amikor meleg zokniban és meleg sapkában aludtak – mert ezek a falak csak arra jók, szokta volt mondani az asszonynak, hogy ne lássák az utcáról, ha a seggünket szappanozzuk –, még büszkeséget is érez, hogy kitartottak.
Két üveg sört talál a hűtőben, de nem nyúl egyikhez sem, az éhség és a szomjúság határán van, igazából nem tudja eldönteni, igyon-e. Leül a székre, öklét végighúzza izzadt homlokán.
Az ablakkal szemközti falon újságból kimetszett és utólag habfehér műanyag lapokkal bekeretezett fénykép függ. Díjnyertes fotó. A címe: „Könnyek.” Nagyon közelről egy sötétbőrű kisfiú arca látható; fekete, gyémánt-szemek, a szemgolyónak szinte érzékelhető domborulatot kölcsönöz a fényes csillogás, ezt a tekintetet nem lehetett beállítani, a mélységes kiábrándultság nagyon is valóságos, mennél tovább nézi az ember, annál inkább úgy érezni: a pillanat kinő a keretből, először csak az egyik falat tölti be, aztán a másikat is, végül az egész szobát. Ez is az asszony egyik apró ötlete volt. Négy éve mikor a képet saját kezűleg bekeretezte, még olyan funkciót töltött be, hogy: íme, ilyen – ilyen is lehet – egy gyerekarc. Aztán amikor csodák csodájára megszületett a gyerekük, méghozzá fiú, s mert hamarosan meghalt, fénykép sem készülhetett róla – attól a pillanattól kezdve ez a fehér keretes falikép egyértelműen jelentőségteljessé vált. Minden előzetes megbeszélés nélkül a továbbiakban már ŐT, a csupa nagybetűst jelképezte, aki mindent lát, ami ebben a helyiségben történik, mindent hall, ami itt hallatszik, Őelőtte nem szabad hangoskodni, de még gondolni sem, oda nem illőt, lehet, már nem is a maguk részére tartják fenn a szobát, csak bejárnak ide, mint egy hideg kápolnába.
A cetlit Kern akkor veszi észre az asztalon, amikor melegíteni kezdi a rezsón a pörköltet.
„Szia, ha ráérsz, kapcsold be a magnót! Meglepetés...”
Kern gyorsan összegyűri a papirost, és a szemetes kosárba dobja. Fölfoghatatlan számára, hogy feleségének, aki naponta főz, mos, takarít, munkába jár, mindezen elfoglaltság mellett van kedve játszadozni is.
Később mégiscsak lenyomja a magnó indítógombját, arra számít, a felesége szól majd hozzá, jó étvágyat kívánva, esetleg elmeséli, mit álmodott éjszaka. Kern nagyot néz, pontosabban nagyot hallgat, amikor az asszony hangja helyett egy gyermek gügyögését hallja. Valósággal megdermed a láthatatlan csöppség prüszkölését, gurgulázó nevetését hallgatva. Nagy nehezen eléri ujjheggyel a magnó stop-gombját: teljes erőből lenyomja.
A lábos oldalán észrevétlenül lefelé csordogáló zsír-csepp éles sistergésére egész testében összerezzen. Mintha legalábbis rátörték volna az ajtót. A rezsót gyorsan lezárja, a pörköltet hagyja tovább főni a lábosban, noha már bizonyos benne, hogy nem fog enni. Elvánszorog a heverőig és a puha, oroszlánmintás subán kimerülten hanyatt zuhan.
Jócskán elmúlik hat óra, amikor csengetnek. A kapura ki van írva, hogy: egy csengetés a háziak, kettő csengetés: Kernék.
Kern nem mozdul, feltételezi, hogy rosszul nyomta meg valaki a gombot, s a két rövid csengetés tulajdonkép-pen egy akart lenni. Tovább fekszik a hátán a szürkéskék eget 24 keskeny csíkra szeletelő redőny árnyékában.
„Itthon van?”
Kern felismeri a házinéni hangját.
„Mi történt” – szól ki a redőny rácsozatán.
„Magát keresik. Nem hallotta a csengetést?”
Az ajtóban Kern kábán beletúr a hajába, de hirtelen megtorpan a keze. „Na ne!...” – A lugas kékpermet-pöttyös levelei között elhűlve bámul kifelé az utcára.
Claudia áll a kapuban; a függőleges hullámokban aláeső harang alakú szoknyában van, ugyanabban, amelyben Kern a dinnyeárusnál faképnél hagyta. Épp magyarázza a házinéninek, hogy véletlenül erre járt, s hogy úgy emlékezett, de nem volt biztos benne, jól emlékszik-e, aztán meglátta az utcában a kocsit, és akkor már meg merte volna harapni az ujját, hogy ez az a ház, egyébként Kern nagybácsija és az ő nagynénje testvérek, s így akkor ő és Kern ugyebár...
„Jé, de már itt is van! Milyen fantasztikusan gyors vagy! Szevasz. Mesélem a néninek, hogy mi ketten miféle rokonságban is vagyunk... Te, te semmit nem öregedtél azóta, hogy utoljára láttalak... Hogy vagy? Hogy vagytok? Beengedsz?... Aludtál? Alszol? Hé, beengednél végre!”
A házinéni eltűnik, de bizonyára csak az oszlop mögé lép; az öregúr is ott lehet már, mezítláb áll a hideg kövön, a kíváncsisága a régi, gyermeki. Majd megint jajgat éjjel, hogy fáj az egyetlen foga.
Kern mondaná a lánynak: „Tudom, nagy a bűnöm, hogy otthagytalak, nincs rá bocsánat...” – de valahogy nem áll rá a nyelve a beismerő vallomásra. Megindul előre, lefele néz, néha oldalra, a lugas tekergőző indáira, meg a tenyerére, amely igencsak izzad most.
„Szóval ez az a híres Paradicsom, itt él az én imádóm élete párjával békességben, szeretetben... Innen az a fene nagy nyugalmad...”
Kern udvariasan kitárja az ajtót a lány előtt, aztán maga is belép a szűk szobába.
A lány rövid terepszemle után, fitymálóan megjegyzi:
„Ez mind a szoba?... Különben ilyenre is számítottam, bevallom. Valahogy ez megy hozzád leginkább, ez a picinység. A feleségedhez, persze, nem tudhatom, mi megy. Ott a falon, az ő volna?”
„Nem.”
„Úgy értem, kislány korában.”
„Az kisfiú-arc.”
„Jé, ennyire kormos voltál kiskorodban?!...”
Csak annyi idő telik el, míg Kern kiemel egy üveg sört a hűtőből, és tölt a poharakba. Mire odafordul a lányhoz, hogy megkínálja, az már az utolsó ruhadarabjából lép ki, oly ügyesen, hogy a kezével hozzá sem kell érnie: fenekét riszálva csúsztatja le magáról a falatnyi bugyit. Végül győzedelmesen rátapos a szandállal.
Kern alig hisz a szemének: vele történik ez? Vajon súlyos hibát követne el, ha most lehajolna, s egyenként fölszedegetné a lány ruháit?
Nyújtja a teli poharat, a lány elveszi tőle, s mintha feneketlen kútba öntené, egy hajtásra lenyeli. Kern nézi a hosszú szőrök mocorgását Claudia szeméremdombján; mintha a hideg sör hatására meredeznének, akárha sün éledezne a lány ölén.
„Nohát – cuppant habos szájjal a lány –, ennyi, és punktum!”
Kern nem egészen érti.
„Mondjuk, hogy ez az én kis gonosz bosszúm. Amiért volt merszed otthagyni engem a dinnyésnél. Nagy voltál! Rajtam röhögött az a hájas disznó. Tudod, csak azért mutatkozom előtted pucéran, hogy megkönnyítsem a dolgod. Hogy el tudj képzelni, milyen vagyok a ruha alatt, amikor el akarsz képzelni – érted, ugye? Legyen rólam némi fogalmad. Úgy értem: képileg. Hogy amikor, mondjuk, öleled a nődet, akkor is mindig engem láss magad előtt. Tényleg csak ennyi. Látod, már nem is haragszom rád. Képzelem, mennyire beijedtél, amikor az imént megláttál a kapuban. Nagyon ki fogsz kapni? Juj, de sajnállak! A háziak beköpnek; van rá egy húszasom! Tarts ki, öregfiú! Egyébként pedig kösz a sört. Amint méltóztatsz látni: üres a poharam...”
Mindezt már öltözködés közben csiviteli a lány. Sokkal lassabban húzza vissza gönceit, mint amilyen ütemben nemrég megszabadult tőlük. Nyugodt és kiegyensúlyozott, mint mindig. Láthatóan az sem zavarja, hogy Kern nem rohan tölteni a poharába – ki tudja magát szolgálni. Végezetül az órájára pillantva annyit szól csak: „Ó!...” – És futtában puszit nyom Kern hideg homlokára.
*
Este Kern elébe ballag a feleségének; az utca elején találkoznak.
„Látod – magyarázza az asszonynak –, itt megyünk egymás mellett, a virágok virulnak, a kutyák hallgatnak, nincs véleményük, a házak, kertek sorra elmaradnak mellettünk, és én éppen sóhajtok, hallod a sóhajom...?”
„Jé! Te ittál!...”
„Szép ez az este. Szép ez a perc...”
„Jól áll neked a pityókásság! A kedved is mindjárt más.”
„Te mész balról, én megyek jobbról... Odafönt pedig – nézd!– a színes sasok tánca... Látod, amit én látok?...”
„Ez valami új.”
„Mondjad velem!...”
„Mit mondjak? Megtaláltad a sört. Jól tetted, hogy megittad.”
„Amit mondtam, azt!...”
„A színes sasokat?... Mit mondtál, mit csinálnak?...”
„Színes sasok tánca...”
„Színes sasok tánca. Meg vagy elégedve?”
„Mondjuk együtt!...”
„Színes sasok tánca... Mindjárt eltörik a nyelvem...”
Az utca kifelé egyre sötétebb, az utolsó lámpa után nagy, fekete hegy tornyosul előttük sötétségből, már benne, a sötétségben lépkednek, a hangjuk mégis egyre vidámabb, egyre szertelenebb:
„... várj... nem...”
„... tánc... jó már...”
Kutyavakkantás; bár lehet, ez a hang is tőlük ered. Kapu nyikordul. Aztán csönd.
*
A levélről leesik egy csöpp a tóba. Fénylő olajhártya úszik a vízfelszínen. A hártyát átdöfi egy döglött hal nyitott szája. Szitakötő köröz előttük; minden légi úton közleke-dőt elűz a közelből, kivéve őket; előlük engedelmesen kitér. Döglött halak vannak a parton is. A levegő esőszagú. Már csöpög, ritkásan, függőlegesen, mint a kavics, aztán hirtelen abbamarad az egész. Kern még idejében elkap egy felszálló légáramlatot. Nézi messze lent a fehér templomot, a hegyen. Aztán a feleségére néz. Az asszonynak fátyolos a szeme, és idegrángása van a szeme körül. Kern a fehér templomot nézi. Újra a feleségére néz. Az asszony némán tátogja felé:
„Ho-vá szállsz?...”
Kern lógatva pihenteti a lábát, míg elsuhannak a hegy fölött. A szerpentin korlátjának belső hornya, látja, hosszan fölpöndörödött egy szakaszon. „Minden itt kezdődött!...” – Kern hátrafeszíti a lábát. A lábfejét görcsösen leszorítja.
„Úgy látszik, nem érdemeljük meg az esőt!”
A törött visszapillantó tükrön zsíros ujjlenyomatok vannak. Az egész össze van maszatolva. Az ujjlenyomatok közti kis tisztásokon Kern próbálja kivenni az elmaradozó táj részleteit. Egy ponton élesen lát mindent: látja a hazafelé vezető utat, sőt látja, ami vár rájuk odahaza, ahonnan immáron egyenletes tempóban távolodnak
