A Hradkov-hegyi kolostor kerengője
A Hradkov-hegyi kolostor kerengője
dr. Franz Klauthnak
(részlet a regényből)
Első kör
Mindaz, amit elsorolok itt, már rég volt. Azóta megöregedtem egészen. Megöregedett az arcom, a kezem, a hajam. Nem tudom, hová készülök. Nem tudom, minek ehhez ekkora változás.
Egy madarat figyelek az ablakból. Színes tollú fakopáncs. Nézem, ahogy ágról-ágra a diófa legtetejébe száll. Méregeti a száraz burkában árválkodó diót. Néhány jól irányzott koppintással megkopasztja a termést a petyhüdt buroktól. Azt vizsgálja, hogyan tovább. Tudnia kell, ha nagyobbat talál koppintani, mint amekkora ütést még elbír a szár, akkor a kiválasztott eledel menthetetlenül lepottyan a földre. A diót végül egyetlen mozdulattal emeli le, úgy, hogy a lábával közben megtartja, így viszont nem tud elrugaszkodni vele, bele kell mélyessze a csőrét a szár lágyabb hegénél. A zsákmánnyal ezután odarepül a fa egyik vastagabb ágának hasadékához, kezdi ütemesen kalapálni. Sokáig csépeli a hegyes csőrével, mind erőteljesebben. Hull, potyog a kemény héj, mint a forgács. S amint befalatozta a dióbelet, tüstént repül egy másikért, föl a csúcsra.
Azzal töltöm az időmet, hogy kirakom magam köré régi irkáimat, céduláimat, megnyálazom a gyűrődéseket, azután lepréselem, remélve, hogy így minden rejtett zug szépen kisimul.
Mikor még úgy jártam-keltem itt a hegyen, hogy nem ismertem, akiket később megismertem (nem tudva, hogy vannak), és így természetesen nem is hiányoztak nekem - gyakran ilyeneken gondolkozom. Amikor ők még nem voltak nekem, és én jól elvoltam nélkülük, ezen gondolkozom éjjel és nappal. Néha olyan helyre vetődve az éjben, ahol régen megcsodáltam a helyet vagy valamit ott, vagy csak jó hangulatban jártam arra valamikor, és mindaz az emlék hirtelen megrohan, és elmélázom, hogy: igen, akkoriban, lám, még nem ismertem ezt vagy azt a személyt, s hogy mennyivel jobb volt akkor nekem! Mennyivel jobb volt, amikor kevesebb embert ismertem! Akiket bizonyára nem is szerettem. Mindez eszembe jut.
Ráadásul engem félrekezeltek. Mivelhogy nem nyíltam meg ápolóim előtt egészen. Ők pedig ilyenformán nem láthatták át az én lelki bajom. Félrekezeltek. A hajam mára jócskán elhullott, a bőröm petyhüdt lett, és koromfekete szemölcsök tarkítják. Éppen ezért nem mehetek a napra, éjjelente szoktam sétálgatni a vadászház és a kolostorrom közti keskeny ösvényen, viharlámpával a kezemben, vigyázva, hogy ne találkozzak senkivel.
Néha mégis elbizonytalanodom. Nem tudom, hogy amiket annak idején leírtam a füzetekbe, cetlikre, avagy a nagyanyámnak szánt levelekben, mennyiben fejezik ki megbízhatóan a velem történteket. Hogy hol húzódik életemben a valóság és képzelet határvonala - ez az, amit egyáltalán nem tudok megmondani. De talán nem is fontos tisztáznom ezeket adolgokat. Minek azon fáradozni, hogy határt vonjak ennek vagy annak? Hiszen együtt vannak már bennem, és együttesen tesznek ki engem. Lehet, hogy valamelyikből több jutott nekem az időmben, mondjuk a képzeletből több lehetett, bár egyáltalán nem biztos, hogy éppen abból. Ezt nem tudom lemérni magamon már soha.
Ugyanakkor itt vannak előttem a jegyzeteim. Megsárgult papírok halmaza. És itt vannak a levelek is sorban, szám szerint tizennyolc. Mindahány beborítékolva s megcímezve Stockholmba. Többoldalas irományok; ezeket részint az események után, a nyomozókkal való beszélgetéseket követően, Olohba szállításom előtt, részint bent a klinikán írtam, de nem küldtem el közülük egyet sem.
És mert Hradkovot valamikor hidegen elhagytam, s nem is állt szándékomban már visszatérni ide, ám most mégis itt vagyok, éppen ezért nem csodálkozom, hogy olykor különösen elnehezül a szívem. De legalább nem fogadnak már el a nappalok. Ez is egy válasz, azt hiszem. Esténként kiállók a hegy fokára, és elnézem hosszan a csillagos eget. Errefelé bársonyosan puha, már-már híg felhők úsznak a Hold előtt. S olyankor a Hold kis időre feloldódik bennük. S akkor a helyén mindig felragyog egy fényesen tiszta mezőség; azon keresztül jól kilátni a végtelenbe.
Olohban, a klinikán - így emlékszem - hideg volt a szobám. Naponta többször bejött hozzám az orvosom. Máskor csak egy papírt löktek elém, hogy írjam rá, amit még hozzá akarok toldani a napi beszélgetésekhez. Emlékszem nyelvemmel az olohi meggy fanyar ízére, fülemmel a harangszóra, szememmel a klinika parkjában a szökőkutat körbeálló málladozó kőszobrokra. És emlékszem egy gyógykezelt trampli nőre is (rá talán a hangommal kellene emlékeznem), aki folyton rávett, hogy alkonyattájt titkon kövessem a parkba. Hívott, menjünk a két borókabokor közti fehérre festett padhoz, és ott fázósan összebújva meséljek neki a Holdról. S mondjak olyanokat, hogy: Világ. Súly. Meglévő és alakuló térségek. Súgjam a fülébe, hogy: Idő. Meg hogy: Mindezek egyszer le fognak győzni engem. Le fognak győzni, tudom. Mert közülük igazából semmi sem az enyém... Ilyeneket mondjak, ilyeneket akar tőlem hallani! És azt mondta, nem baj, hogy nem tudok vagy nem akarok hemperegni vele, sem a holdas éjben, sem az árnyas őszi kertben; megmondja a szemembe nyíltan: a beszédemmel rendkívül erőteljesen hatok reá. Úgy értve: borzongatóan izgató az orgánumom. Éppen ezért a mondataim, amelyek, megfigyelte, mindenkor a lélegzésem ütemére sorjáznak elő, számára bőséges izgalmat szolgáltatnak. És hogy szerinte jó, nagyon jó a visszafogott, lappangó kegyetlenség, mely a beszédemből folyamatosan érezhető. S hogy ő tulajdonképpen nem is énrám figyel már, hanem a lélegzésemre. Meg hogy olyan nagyon ő sem akarna ám hemperegni velem, csak arra gondolt, ha nekem volna hozzá kedvem, akkor hajlandó lenne értem hálából is...
És emlékszem az olohi klinika kanalaira, azokra a vastag falú alumínium evőeszközökre, amelyek lehetetlenné tették, hogy a leves bekanalazása után rendesen összezáruljon az ajkam. A lé minduntalan kicsurgott a szájamból, végig csíkozva sárga zsírral az állam, a nyakam, az ingem. És emlékszem az olohi kutyákra, az esti-éjszakai ugatásukra. A málló vakolatú folyosóra. A lehányt vécére, balra. Hidegek voltak a csempék. Hidegek a kilincsek. Hidegek a poharak. A foglalatban hideg volt, és mindvégig az is maradt a bekapcsolt villanykörte.
Hogy mikor s hol vette kezdetét az én tulajdonképpeni pokoljárásom, természetesen már Olohban is tudtam. Beszéltem róla az orvosomnak, bár korántsem tártam föl előtte mindent. A kötelező napi „beszélgetéseken” (igazából mindig csak én beszéltem) annyit mondtam el ezzel kapcsolatban, hogy engem egy jeles ünnepségen egyszerűen leradíroztak tejfölös szájú suhancok. Mikor mint - így mondtam - DEX-WOORT alkalmazott (ez volt a hivatalos megnevezés) én is meghívást kaptam a fogadásra, melyet a cég jubileuma napján rendeztek városunkban. Pontosan ott, azon a nagyszabású és látványos fogadáson, ott vágták a fejemhez hideg, északi-szőke suhancok (ezt nem fogom feledni sosem), hogy szeretek egy nőt. Hogy egy fiatal, férjes, gyermekes asszonyért bomolok!, ezt kiáltozták felém hahotázva. S még azt: „Vén majom, nem szégyelled magad?!...”
Az orvos előtt úgy fogalmaztam: vannak nyilvánvaló üzenetek, melyeket jó előre kapunk, s ugyanakkor vannak rejtett üzenetek, amelyekkel sokáig nem tudunk mit kezdeni. S hogy az engem ért támadás azon az emlékezetes esten számomra nyíltan volt rejtett üzenet.
Támadást mondtam az orvosomnak, hisz kétségkívül előre kitervelt támadás volt, amivel már-már megsemmisítettek engem. Olyannyira, hogy hirtelenjében erőm sem, kedvem sem volt a védekezéshez. Helyette a sértődöttség néma pózát, a konok hallgatást választottam menedékül. S jóllehet benne voltam a pácban, mégis sikerült kellő komolyságot erőltetnem arcomra, és sikerült a koromhoz illő belátás és megbocsátás gesztusával (azaz a nyilvánvaló vereség elkendőzésével) az előttem kitáruló ajtót nyílegyenest megcélozva egyszer s mindenkorra magam mögött tudni e baljóslatú attak helyszínét.
Otthon aztán, mivel képtelen voltam takargatni a gondomat, elmeséltem a feleségemnek, hogy milyen gorombaságban volt részem a fogadáson. Legnagyobb ámulatomra feleségem teljes titoktartásáról biztosítva közölte velem, régóta tud az esetről, mármint arról, hogy rajta kívül szeretek még valakit, csak azt nem tudta eddig, hogy az illető személy férjezett. Mondanom sem kell, hogy ekkor is nyomban a sértődöttség pózába menekültem, szó nélkül átvonultam a szobámba, még a vacsorához hívásra sem válaszoltam, pontosabban úgy válaszoltam, hogy nem mentem vacsorázni. Reggel szintén néma maradtam; úgy távoztam el hazulról, hogy mukkot sem szóltam. A dolog persze egész nap foglalkoztatott. Igazán különösnek találtam feleségem nyugalmát, főleg pedig azt, hogy saját bevallása szerint tudott az ügyemről. El is határoztam, hogy hazaérve a munkából kedvességet, sőt, nyájasságot színlelek, és tréfára véve a dolgot, kiszedem belőle, mit tud a most már egyértelműen szégyellni való, állítólagos félrelépésemről. Hogy mit, mióta és kitől tudja. A feladat nem látszott különösebben nehéznek, ismerve ugyanis feleségem irántam tanúsított aggodalmát (valahányszor hazaérkeztem, óhatatlanul lelepleződött előttem rossz hangulatomtól való félelmével: ahogy lopva vizslatott tekintetével, vajon ma milyen ing van rajtam), úgy gondoltam, derűsen, mosolygósan megyek nála a legtöbbre. Akkor valahogy eszembe sem jutott, mi van, ha ő tesz föl kérdéseket, hisz akárhogy is nézem, a vallatás elsőbbsége őt illette volna. Belépésemkor megdöbbenve láttam: feleségem épp az irataim közt kotorászik, régen kudarcba fulladt zenei kísérleteim salátahalmazát lapozza, és meg sem rebben érkezésemre, megszállottan nyálazza ezer éves kottapapírjaimat, és újra meg újra azt kérdi, nem is annyira tőlem, mint inkább saját magától, hitetlenkedve: De hát egy fiatal asszony?! egy férjes, fiatal asszony?! és gyereke is van? hány gyereke van?... Csupán annyit időztem a lakásunkban, míg a vitrinből kiemeltem egy teli csomag cigarettát, a fiókban megkerestem a kocsi indítókulcsát (hetek óta nem ültem az autóban, nem is bízhattam benne, hogy az elmúlt napok hidege után elindul), s máris fordultam ki a szobából. Az ajtóból azért még visszaszóltam: Mikor ismertem én el, hogy akár csak részben is igaz, amivel vádolnak, mikor?!... De erre már, tőle igazán szokatlan dühvel a szemében, felpillantott rám a feleségem, s keserves vigyorral az arcán mondta: Ugyan már, ugyan!... És kapásból sorolni kezdte az elmúlt napokon rajtam tapasztalt furcsaságokat: izzadásos forgolódás éjszaka az ágyban, étvágytalanság, levertség, s nem utolsósorban a tőle való tartózkodás...
Meg kellett értsem, az addig eredményesen elfojtott indulata szükségképpen ki kellett hogy törjön belőle. A végletekig való tűrésben, melyről nekem fogalmam sem volt, olyan határig jutott, hogy ha én szitokkal vagy egyéb módon lépek föl ellene, akkor lélekben egészen megfojtom. Maradnom kellett volna, az értelem ezt követelte, csakhogy a véremmel még nem bírtam ekkor. Sietve távoztam a házból.
Arról te semmit sem tehetsz..., motyogtam magamban, már a kocsi indítókulcsával kínlódva (jól sejtettem, az akkumulátor lemerült), arról te semmit sem tehetsz..., ismételtem meg, és magam sem tudtam, pontosan kihez is szólok: önmagamhoz? a feleségemhez, gondolatban? vagy egy meg nem nevezett harmadikhoz? Egyszerre csak beszélnem kellett. Még ha csupán némán, magamban is. Pontosabban a lélegzésemmel beszéltem. Akárha a lélegzésemmel hívnám elő a gondolataimat, igen! Valami csoda folytán olyan húzása volt a hirtelen megvilágosodásnak és a vágyott kimondásnak bennem, hogy valósággal megrészegültem a végre mondhatótól. ...Arról te semmit sem tehetsz, hiszen az csak jön, vagy nem is jön, tulajdonképpen már réges-rég ott van, benned van, igen, mikor még meg sem születtél, csupán ígéret vagy, s ahogy halálod benned van, nap mint nap, teljesen készen, csak még nem tudod, mikor nyitsz rá magadban, ilyen a szenvedély... - És folytattam tovább, csukott szájjal, lendületesen. Úgy éreztem, végre egyszer telibe találtam, ami régóta a legfőbb gondom. De most már, sóhajtottam boldogan, vége a hallgatásnak! Legalább magam előtt vége van! És mély lélegzetet vettem megint, és mormoltam tovább ...Valami vagy valaki iránt egyszerre föllobog benned a tűz, tévedsz, ha azt hiszed, abban a pillanatban születik, hogy nem tudtál semmit róla, nem tudtad, milyen; mélyen a tudatalattidban már rendeződött ez az izgalom, ahogy a felhőgomolyok a tündöklő nyári égen, rejtetten, összefonódva, színrelépésre készen, amit nevezhetünk villámlásnak is akár; egyszerre kisülnek azok a titkos impulzusok, valami visszafordíthatatlanul betör az időbe, a te idődbe, mert hiszen rólad van szó, a te viharodról, ami tulajdonképpen már ott volt, mondom, csak a másik pólussal való találkozásra kellett várni, hogy elementáris erővel kicsattanjon; a világ, úgy érzed, egyszerre köréd rendeződik, hogy te vagy a középpontja, úgy érzed, és ettől szinte meghatványozódik teherbírásod; a kezdet mindig szép, ne feledd, és milyen jó is volna, ha tartható lehetne ez az állapot, hiszen ekkor kék igazán a kék, hol van még, amikor a vágy a gyötrésben találja meg majd vad lobogását, készen van persze az is, az eljövendő pillanatok mindegyike készen áll, mint egy kinyitott zsilip, olyanná leszel, és azt a mérhetetlen tömegben érkező érzést mind-mind át kell eresztened magadon; a másik személye mintha teljesen betöltené napjaid egét, de nem őrajta múlik, korántsem rajta, hogy ez így van, mert csakis a szenvedélyed foglya vagy, ha kitekinthetnél ekkor magadból, tökéletesen belátnád ennek igazát, de nem tekinthetsz már ki, mindaddig nem, amíg be nem teljesül ennek a viharnak összes, rád vonatkozó s téged formáló jegye, hiszen, mint ahogy majdani halálos ágyadon fekvő, búcsúzó valód arcvonása készen áll már kicsi korodban s még előbb, sokkalta előbb, mondom neked: sorsod is pontos óraműre jár... - Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom a gondolataimat följegyezni. Hiszen így utólag, itt a hegyen (vagy akár a gyógykezelésem idején Olohban) csupán csak erőtlen kísérlet részemről mind az akkori eseményeknek, hát még az akkori gondolatmenetemnek aprólékos rekonstruálása. Ügyetlen próbálkozás, nem több, hogy újra összeálljon, ami egyszer már darabjaira hullt...
Persze, ha ott a kocsiban följegyezhettem volna gondolatomat, ahogy áradt belőlem, akkor akár haza is vihettem volna készen, és válaszul mindenre letehettem volna a feleségem elé: ítéljen meg belőle. Csakhogy már az autóban rájöttem: gondolataimban semmi megnyugtató nincs, semmi olyan, amit a feleségem tőlem vár a maga megnyugtatására, hisz abban, amit mondhatnék, ama állítólagos harmadik létezése még inkább hangsúlyossá válik. Monológom végén meglehetősen elfáradtam, a kocsi motorja továbbra is csak nyekergett, gondolkoztam, mitévő legyek? A lélegzésektől érezhetően lehiggadt a vérem. Kiszálltam az autóból, és elindultam vissza a néma, túlságosan korán kivilágított ablakú házunk felé. Még csak hat óra volt ekkor.
Amikor beléptem az ajtón, a feleségem a fűtőtest kettős csövének dőlve, hátát melengetve állt a fürdőszobában, és a csempékre ragasztott, rég letört műanyagkampók csonka talpát nézegette.
- Hogy lehetséges az - kérdezte, és beszédének hangsúlya olyan folyamatosságot mutatott, mintha iménti távozásom ténye teljesen ismeretlen lenne előtte -, hogy egyeseknek minden sikerül az életben, másnak meg semmi?
Ha hosszan elgondolkodtam volna, akkor sem jöttem volna rá, kit ért egyesek alatt, csak föltételeztem, hogy esetleg engem. Viszont én magam nem éreztem, hogy ilyen kinyilatkoztatásnak helyt kellene adnom.
Fontosnak tartottam tájékoztatni, hogy pár perccel ezelőtt a kocsiban ültem; sajnos a tragacs nem indult el, mondtam, de holnap rendbehozatom, és egy-két napra, esetleg egy egész hétre is, mindenképpen!, kimegyek a Hradkov-hegyi „birtokunkra”. Kiszellőztetem a fejem kicsit, ha gondolja, hogy jót tenne neki is a kikapcsolódás, mehetünk együtt.
- Te engemet nem szerettél soha - mondta, és láttam, hogy ezzel be is kívánja fejezni a társalgást, mert nyomban elhagyta a fürdőszobát, és bement a szobába lefeküdni.
Úgy látszik, őt nem zavarja, hogy még odébb van az este, gondoltam, és megsejtve, hogy kivették kezemből a dolgok menetének irányítását, bosszúsan bevonultam a konyhába. Egész éjjel az asztalnál ültem, egyik cigarettát szívtam a másik után, közben töltögettem is magamnak a rizlingszilvániból.
Reggel az asztalra borulva ébredtem; egy füzetet találtam a könyököm alatt, egészen új, kockás füzet volt, piros tintával és az én cikornyás betűimmel valaki a következő bejegyzéseket tette benne:
Egy füzet, amely nem szól semmiről, csak a hallgatásról, az állandó, örökös hallgatásról, monoton néma csönd - ez lesz ez a füzet; a beszéd is csenddé érik itten, a mondandó végeláthatatlanul sorjázik, ám mindez csupán kisugárzása valaminek, ami önnön mozdulatlanságában is egész, s ami igazából soha föl nem fejthető...
A másik oldalon, szintén piros tintával, ez állt:
Azt mondhatni: mire odaérünk - el van késve minden; már vége van, aminek jönnie kellett volna rég; hideg szelek fújnak; mi az, ami fáj mégis olyan nagyon, mi veszett el, hogyha meg semmi sem valósult?...
A szöveg, annak ellenére, hogy majdnem teljesen érthetetlen volt számomra, láthatatlanul kinyúló csápjával a szívemhez ért. Újra és újra el kellett olvasnom. S talán a feszült olvasás tette, hogy hamarosan kínzó éhség jött rám. Sietve összeütöttem három tükörtojást. Legalább egyet közülük föl kellett volna kínálnom a feleségemnek, de úgy okoskodtam, ha bármilyen kicsi gesztust teszek, ő a bűntudatom mozgolódásának könyvelné el, elfogyasztottam hát mind a hármat. Teát is készítettem magamnak, cukor nélkül, ahogy szeretem; jó étvággyal megreggeliztem, azután bementem a feleségemhez.
Nem tudom, hogyan döntöttél, mondtam közömbösen, és a szám szélét nyalogattam, nem utolsósorban azért, hogy jelezzem: finomat ettem. Még egy fogpiszkálót is előszedtem, hogy kellő hatása legyen nyegleségemnek, egy ideig gusztustalanul vájkáltam vele a számban, azután csak úgy, flegmán az ajkam közé vettem, és ütemesen rágogattam a végét.
A feleségem még az ágyon feküdt; kinyújtott karral, álmatagon simogatta a falvédő puha bolyhát, csak jó sokára szólalt meg, lassan, lamentálva beszélt:
- A ház, ahová betértem éjjel, most is látom, vakítóan fehér. Álmomban sokszor jártam erre. Nem volt járda, csak elszórtan néhány lapos kő. A hátsó ajtón két kutya szaladt ki, a fekete megugatott. Annyira azért nem féltem tőle, hogy visszaforduljak. Épp csak bedugtam a fejem az ajtón. Megjöttem! Dalolt a hangom, mint kislánykoromban. Két hófehér ágyra emlékszem. Velem szemben egy kisfiú állt; épp átöltözött, gondolom, készült lefeküdni. Csíkos pizsamanadrágja már rajta, fölül meg egy kinőtt trikó, arra most egy fürdőköpenyt vett föl, talán hogy illendően fogadjon. Ragyogott az arca. Megismersz?, kérdeztem. Én már a hangodról megismertelek, mondta. Nem akarsz még hazajönni?, néztem kérőn a szemébe. A fürdőköpeny övének masniját igazgatta. Hát, este egy kicsit még félek, mondta. Világított a bőre, annyira fehér volt... A fehér, azt mondják: bűnbocsánat - zárta beszédét a feleségem -, akkor a vakítóan fehér vajon micsoda?...
Azt feleltem neki ingerülten: - Azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgaink, nem föltétlenül muszáj előásnunk a holtakat.
Ez talán túl erős válasz volt, csakhogy pontosan megéreztem meséjének indítékát: egy közösen viselt régi fájdalmat elevenít föl, hogy a lelkemre hasson vele. A lelkem különben is az övé volt már évtizede.
- Jössz vagy maradsz? - vetettem oda.
- Menj csak nyugodtan, nélkülem - mondta a meggyötörtek száraz közönyével. S hozzátette még: - A szívedben úgysem leszel egyedül, tudom.
Ez megint olyan megnyilatkozás volt, melyre csakis némasággal felelhettem, mégpedig a lehető legridegebb némasággal: nem köszöntem el, szó nélkül kimentem a szobából.
De mindjárt az ajtóban megéreztem, tüntető árvaságával végül mégiscsak ő került fölém. Mosolyogva máris visszafordultam, odasétáltam feleségem ágyához, gyengéden fölé hajoltam, olyan kenetteljes ábrázattal, s hangsúlyozott gyengédséggel a szememben cselekedtem ezt, ahogyan régen, mint újdonsült apa, alvó gyermekünk fölé hajoltam, és megcsókoltam. Mintha a gyermekünket csókolnám meg. Tudtam, ez hatásos lesz nagyon. Mikor aztán a feleségem mélyen elérzékenyülve rám emelte könnyfátyolos tekintetét, abban a pillanatban arcának ugyanarra a pontjára, ahol az imént csókkal illettem, hirtelen lendülettel csattanós ütést mértem. Csak ezután hagytam el a házunkat.
A kocsihoz nem hívtam szerelőt; föltételezve, hogy az akkumulátorral van baj, megkértem két arra járó suhancot, lökjék meg az autót. A gép alig húsz méter után beindult.
A szemem vezetés közben szüntelenül le akart ragadni, útközben igencsak meresztgetnem kellett, hogy ébren társam magam, mindezt az éjszakai rossz alvásnak tulajdonítottam. De majd, gondoltam, kipihenem fáradalmaimat a következő éjjel, az apámtól rám maradt díszes vadászházban, fönn, a Hradkov-hegyen...
Az orvosomnak nem mondhattam el mindent viselt dolgaimról, jóllehet ő megfontoltan s kitartóan faggatott. Viszont a trampli nőnek mindenkor kötetlenül és áradóan meséltem. Bátran, felszabadultan vallottam neki életem sorsdöntő pillanatairól, így az otthonról történt távozásomról is alapos részletességgel szóltam, már amikor képesnek éreztem magam részletező mesélésre a különböző gyógyszerek hatása alatt, melyekkel folyton tömtek. Neki sokszor és sokat beszéltem Hradkovról, a faluról. És sokszor és sokat beszéltem Hradkov hegyéről, erről a messzire sötétlő, irgalmatlan hegyről, ahol azóta, hogy a temetés napján végleg kitették a szűrömet Olohból, újra tartózkodom. És egyáltalán nem túloztam, amikor azt mondtam önkéntes kísérőmnek: én már Hradkovba érkezésem első órájában megéreztem a sorsomban hamarosan beálló változást.
A nő általában csöndesen üldögélt mellettem a kerti padon, hol könnyező, hol kiapadt szemmel, miközben hajának egy-egy tincsét csavargatta álmatagon az ujjara. Reggeltől délig ritkán lehetett őt a szabadban látni. Szégyellhette az arcát, amely éjszaka mindig csúful feldagadt, s csak lassan, nagyon sokára apadt vissza. Nem mondtam neki, hogy teljesen fölösleges rejtőzködnie előlem, a feleségem arca is éppen ilyen. A déli órákra viszont bőre már pergamenszerűen zörgőssé vált; mint nagyanyám fényképekről ismerős arca, olyan löttyedt volt. S ahogy azután a bőr fokozatosan kisimult délutánra, s itt-ott máris halovány pírban játszott, olyankor meg már anyám hajdani szépségét idézte nekem. Néha órákon át duruzsoltam mellette, anélkül, hogy egyszer is elakadtam volna a beszédben.
Elmondtam azt is, hogy tíz éves koromig Hradkovban nevelkedtem. Azt követően azonban, közel 30 éven át (keserű dacból) feléje sem néztem a vidéknek. Kizárólag apám rám hagyott ingóságai szólítottak vissza. Valójában akkor is csak azért jöttem, hogy hamar túladjak az egészen, hogy ne kössön semmi konkrét dolog gyermekkori éveimhez. Elfelejteni a helyhez kapcsolódó összes emlékemet, ez lebegett előttem. Később aztán, ráébredve, hogy bődületes szamárság lenne megfosztanom magam e rendkívüli környezettől, feleségemmel abban maradtunk, hogy várhat még a vadászház és a hozzátartozó jelentős földterület eladása. Némiképpen e tekintélyes (szinte égből pottyant, hisz semmiképpen nem számítottam rá, hogy apám engem jelöl örököséül), e tekintélyes kis vagyonnak tulajdonítottam azt a közönyt és hűvös nyugalmat, amely akkortájt egyre jobban eluralkodott rajtam. Valószínűleg ez bátoríthatott fel arra is, hogy már-már arcátlan magabiztosságot érezve, be sem jelentettem munkahelyemen a várhatóan több napos távolmaradást. No meg a vénségemre újjáéledő, valamelyik felmenőmtől örökölt, kicsapongásra való hajlamomat is ennek a „jólétnek” tudtam be, amire feleségem is utalt nem egyszer. Igaz, akkor még nagyon ködösnek találtam célzásait. Csak közvetlenül meggyanúsításom után kezdtem úgy vélni: feleségem szeme előtt mindig is az én állítólagos szerelmi ügyemnek „kibontott zászlaja” lengedezett.
Beszéd közben, valahányszor nagyobbat lélegeztem, a nő ültében is megemelkedett mellettem, mintha azon izgulna: bírja-e a tüdőm az elmém diktálta iramot? Nagy, karikás szeme olyankor lökésszerűen kimozdulni látszott a helyéről, kékes-szürke írisze viszont egészen elfehéredett. Nem egyszer úgy éreztem, nemcsak a hangom nyelődik el benne, nemcsak gondolataimat, beszédemet fogadja be, hanem mindezek tetejébe hallgatóm még belőlem is jócskán magához vesz.
Szóltam a szerelmi ügyemről is. Elmondtam, hogy akkorra már, a Hradkovba történt távozásomat megelőző napokban, sikerült összetörnöm annak a szerencsétlen lénynek a lelkét, akinek fogalma sem volt (a kezdeti kölcsönös rokonszenv után nem is lehetett) arról, milyen kegyetlen, s milyen ostoba emberrel hozta össze a sors. Úgy mondtam, az ügy tulajdonképpen már le volt zárva, amikor a viszonynak sem nevezhető kapcsolat miatt megvádoltattam. Ezért nem éreztem helyénvalónak a gyanúsítást. Vagy hogy szemernyit is beismerjek bárki előtt Emanuéla iránti (így keresztelem el az illető hölgyet, jó? - súgtam hallgatómnak bizalmasan) hódolatomból. Hiszen még köztünk sem tisztázódott, hogy tulajdonképpen mit is akartunk mi egymástól. Még ez is, hogy akartunk volna, vagyis maga a szándék, mindkettőnk részéről kizártnak mondható. Főleg azok után, ahogyan elbántam vele. Azt hiszem, mondottam, valamiféle hiánynak s az ehhez társuló, szenvedésre és gyötrésre kész, magunk előtt is rejtett hajlamunknak tudható be, hogy útjainknak találkozniuk kellett egy ponton.
Nem hallgattam el azt sem, hogy Hradkovban számomra egyszeriben lelassulni látszott az idő. Persze nyomban hozzátettem: már máskor is érzékeltem hasonló idő-lassulást. A Hradkovba való menekülésem előtt, éppen a megvádoltatásomat megelőző napon, amikor a Verchöneni Körmenetet néztem otthon, a tévében. Aznap a szokottnál is kimerültebben érkeztem haza, s kimerültségem a szobám falai közt még tovább fokozódott. Munkahelyemen, a híres-hírhedt DEX-WOORT-nál akkoriban már igencsak tűrhetetlen viselkedést engedtem meg magamnak Emanuélával szemben. Jó ideje gyötrő volt már mindkettőnknek a másik jelenléte. Nem az volt borzasztó, hogy nem teljesült be valami, ami már réges-rég beteljesülhetett volna, hanem inkább az volt elviselhetetlen, hogy rájöttünk: igazából nem is volt semmi, aminek be kellett volna teljesülnie.
Visszakanyarodva a megvádoltatásomat megelőző nap idő-lassulásos eseményeihez, beszámolómban megismételtem: rendkívül feszült idegállapotban érkeztem haza aznap. S amint megpillantottam a feleségemet (aki természetesen ugyanolyan kedvesen sietett elém, ahogy mindig is szokott), máris úgy éreztem magam, mintha leforráztak volna. Egyenesen a szobám felé indultam, s meglehetősen durván bevágtam magam után az ajtót. Háttal nekidőlve, a magam teremtette helyzetet végképp elviselhetetlennek ítélve, tehetetlenségemben mélyen a bőrömbe mélyesztettem a körmömet. Azután a hónom alatti húsomat szaggattam meg kicsit. Végül a tükör elé álltam, s amennyire elviselhettem a fájdalmat, ujjaimmal szétfeszítettem a számat. Teljesen elgyengülve zuhantam az ágyra, meg sem mozdultam, csak feküdtem. Amikor a feleségem félénken benyitott a szobába, még akkor is mozdulatlan maradtam. A szemem persze mindvégig nyitva volt. A semmit néztem, a csupasz mennyezetet, elszántan, egyre elszántabban. Percent a padló; papucs súrolta a szőnyeg puha bolyhát.
- Mi az a nagy baj, Arnold? - kérdezte a feleségem az ő jóságos, szelíd hangján. És mert nem kívántam szólni hozzá, bátorkodott bekapcsolni a tévét. Csakis azért tette, jól tudom, hogy elvonja figyelmemet a gondomról. Az ablak előtti fotelba ült le, jobbra, oldalvást nekem. Kezében a távirányítóval hamar rátalált a gyászos hangulatomat méginkább elmélyítő film csatornájára. Nemrég vehette kezdetét a Körmenet. Reszkető kezű, nyálzó, csipás szemű vénasszonyok vonultak égő gyertyákkal, és sípolva-jajongva kórusban énekeltek. Azt énekelték: „...az én fájdalmam a Te fájdalmad is; a Te fájdalmadhoz én föl nem érek...”
Karomat fölemelve feküdtem az ágyon, hogy valamelyest mérsékeljem az ablakon át a szememre zúduló fényt, s hogy elrejtsem a lassacskán feltörő, s azután már vég nélkül áradó könnyeimet.
Mi jött rám, nem tudom. Sírtam, mint még soha, vagy - így mondtam a nőnek - ahogyan talán csak gyerekkoromban, 5-6 évesen sírtam, mikor anyám éjszakáról-éjszakára elhagyott engem, és én mentem keresni, visszahívni, mintha bizony nem tanulhattam volna meg elégszer, hogy fergeteges kirohanásaival elsősorban önmagát kívánja gyötörni. Hogy engem gyötör, azzal nem is törődtem. Csakis arra figyeltem: magát miért öli? Persze idővel beleláttam már anyám lelkébe. Azon túl, hogy ijesztő volt számomra (ijesztő, igen, akár egy feneketlen kút), amikor rátaláltam, és ő magához vont: jó volt nekem nagyon. Még hogyha tudtam is: ölelése nem nekem, csakis a pillanatnak szól. Olyankor jó volt anyám mellett, már-már iszonytatóan jó. Hiszen végre felszabadultan vacoghattam a karjaiban. Mintha a fagyos űrben dideregnék, s az árvaság fölöttébb boldogítana... Feleségem elől görcsös igyekezettel rejtegetve fokozódó arcrángásaimat, feküdtem az ágyon, teljesen érzéketlenül az időre, hisz fogalmam sem volt, mióta tart a Körmenet (azaz afilm vetítése), egy órája? egy napja?, csak ömlött a könnyem, egész tócsa keletkezett már a fejem alatt, nem volt zsebkendőm, hogy a lucskos arcomat megtörölhettem volna. Természetesen a feleségem mégiscsak észrevette záporozó könnyeimet, egy ideig együttérzőn hallgatott, majd szelíden megjegyezte: - Tudod, Arnold, azért te jó ember vagy ám!...- Hogy még véletlenül se érezhesse, dicséretével meghatott, azt feleltem neki hidegen: - Én nem azért sírok, mert jó ember vagyok, hanem mert melletted csak sírni lehet!...
Persze - fejeztem be - feleségem elsápadt, s tüstént kiment a szobából. Jóllehet, azt akartam, hogy elsápadjon és kimenjen. Hogy ne legyen neki se jobb, mint nekem, azt akartam. Ne legyen nyugodt a napja, az órája, de még a perce sem. Hiszen, ha mégoly fájón is, tudomásul kellett vennem: köröttem minden merő unalom...
*
Tíz éves voltam, amikor apám elvált anyámtól. Mert nem bírta elviselni tovább felesége gyötréseit és gyötrődéseit. Elmondtam az orvosomnak (amiképpen előtte való nap a nőnek is), hogy anyámmal az ő nagyszüleihez, egy poros kis mezővárosba költöztünk akkor. Még öt évet töltöttem el anyám mellett, azután négy évig tartó csavargás következett az életemben, majd pedig egy hasonszőrű társammal együtt, titokban elhagytam a hazámat. A haza szót használtam az orvos előtt, erre pontosan emlékszem. S arra is tisztán emlékszem, ez volt az a pillanat, amikor fontosnak láttam előhozakodni az én igen szeretett és tisztelt, ám igencsak hiányolt nagyanyámmal. Tulajdonképpen mindig is hozzá, anyai nagyanyámhoz készültem Stockholmba. A kedves Mama – így fogalmaztam az orvosnak – már akkor (külföldre távozásom idején) ízig-vérig nagyvilági dámának számított: bridzs-partikra járt, golfozott, a Botteni-öböl partján egy farmon tenyészlovakat tartott, 56 évesen is naponta lovagolt, emellett szépségszalonja volt.
Mindezeket egy szuszra elsoroltam az orvosnak. Majd egykedvűen megjegyeztem: Nem jutottam el nagyanyámhoz soha. Itt azután hosszan hallgattam. Nem gondoltam igazán semmire sem. Jó volt szünetet tartva leállni a beszéddel. Igen, szinte mindent elsoroltam az orvosomnak arról a régi időről. Hogy kezdetben utcai zenész voltam Innsbruckban, de még jó néhány kisebb városban is megfordultam. Közben érdeklődéssel füleltem a madarak trillázására, s egyéb környezeti zajokra, hangokra. De végül, így mondtam, visszatértem az én saját belső hangjaimhoz. Olyanokhoz, mint a lélegzésem dallama, ritmusa. Azt mondtam, valamiért nem tudtam felnőni más feladathoz, nem volt bennem kitartás, következetesség, csak célom volt, így, önmagában: célom. De a cél beméréséhez, feltérképezéséhez hiányzott belőlem a tehetség. Engem már akkor fogva tartott egész testem hangzásvilága, mint a lélegzésem üteme, az örökös néma monologizálásom sipogása, e csupán magamnak játszott beszéd-szólam, a kezem suhintásával keltett hang, meg-megroppanó csontjaim neszezése. Mindig csak én, mondtam, mindig a magam belső világa foglalt le. Ám még itt sem értem el soha, hogy valamiféle rendszert bevezessek és állhatatosán kövessem. Megelégedtem pusztán a magam zűrzavaros zsongításával. Éveken keresztül máról-holnapra éltem, egy karitatív szervezet ingyenkonyháján étkeztem rendszeresen. Alkalmi munkákat vállaltam: mosogattam, helyettesítettem egyszer egy lokálban (amolyan lebujban) egy gitárost. És időnként eljártam egy korosabb özvegyasszonyhoz; mellette tékozoltam el ifjúságom ezüstfilléreit...– meséltem így az orvosnak. Aztán (ez életem döntő éve volt) 24 évesen írtam egy művészi levelet anyámnak. E levélben végre teljes érettséget mutattam valamilyen téren, még ha az nem is válik dicsőségemre. Jóllehet, írtam levelet anyámnak addig is, nem egyet, főleg a körülményeimet ecsetelve, újra és újra ígéretet téve, hogy a következő évben hazamegyek, ám abban a 24 éves fejjel írt levélben végre bizonyságát adtam annak, hogy képes vagyok a mondataimmal (a zsongító, mélylélegzetű mondataimmal) – ölni. Vagyis kíméletlenül összetörni a célbavétetett szívét. Ez, mondottam, legalább annyira jó is volt nekem, amennyire rossz. Az anyámnak okozott fájdalom volt számomra jó és rossz, mihelyst fölfogtam a fájdalom súlyát. Mintha az anyámnak okozott fájdalom által visszataláltam volna az ég szeme előtt kiterített gyermekkori árvaságomhoz…
Visszasietve klinikai szobámba, emlékszem, nyomban hanyatt zuhantam az ágyamon. S fülemet két tenyeremmel görcsös igyekezettel betapasztva máris megkíséreltem egykori levelem tartalmát felidézni. Persze számítottam rá, hogy nem lesz könnyű. Csupán szavakra, s egy-egy rövidebb mondatra futotta erőmből. Hosszú nappalok és hosszú-hosszú éjszakák gyötrő koncentrálása kellett hozzá, hogy apránként, lépésről-lépésre újra összeálljon a levél. S hogy ugyanúgy álljon össze, ahogyan annak idején elküldtem anyámnak. Keserves órák, keserves napok végtermékeként egyszercsak ott hevert asztalomon az ismerős szöveg. Akkor eszméltem rá, mennyire igaz, amit valaki egyszer mondott nekem, hogy az én agyamban fiókok vannak tele mindenféle kacattal, ám a kacatok közül, ha nagyon akarom, ha erősen koncentrálok a célra, mindenkor ki tudom bontani az éppen szükséges aranyszálat. „Tudja – ezzel a megszólítással kezdem hírhedt levelemet anyámnak, s e felütés olyan erejű (én legalábbis mindig így éreztem), mintha az első, hosszan rezgő hangot adnám meg egy nagy zeneműben –, énbennem ma is azok a bánatok, együtt zokogások, világgá indulások izzanak, melyekből otthon részesülhettem annak idején. Itt minden fényűző, minden pompázik, akárcsak én. A maga nagy szépségét örököltem, a maga tündökölni vágyásával vert meg az Isten. Tehát nem mondhatom, hogy rosszul menne a sorom. Majd arról is szeretnék értesüléseket, hogy milyen a haja színe mostanában, vagy hogyan ül le a fotelba, merre fordítja a térdét, ha vendége van... – Mondataimmal a lélegzésemet is tudatni akartam anyámmal, hogy azt érezze: mellette vagy legalábbis a közelében zihálok. Hogy ott vagyok, mint a régi, jóravaló gyerek. S azt is akartam, igen!, egy pillanatig se felejtse: nem vagyok ott. Hogy azután napokig, hetekig az agyában, a szívében muzsikáljanak szavaim, hogy ha a boltba megy, a piacra, vagy csak gondtalanul sétál valahol, ne tehesse a mondataimból érezhető lélegzésem emléke nélkül. Hogy a szavaimmal ezentúl legyek csak én a szívdobogása! Képzelje, kedvesem – írtam tovább a levélben nyájasan kegyetlenül, s e sorokhoz érve máris megjelent előttem anyám hajdani, karcsú alakja. Láttam őt, amint a levelem elolvasása után tétován kikel az ágyból, láttam átmenni a szobából a konyhába, láttam reszkető kezét, amint tealevelet hint egy edénybe, melyben víz gőzölög, láttam a párát is, ahogy lassan-lassan széjjeloszlik a konyha levegőjében – szakasztott olyan vidéken jártam nemrég, mint ahol még az első, eltékozolt, kertes házunk állt. Majd’ minden egyezett, bár az sincs kizárva, hogy a hosszú s immár véglegesnek látszó távollét hajlítja el eszem és emlékezetem, s új hazám torzítja el gondolkodásomat. És hát félek is kimondani: haza, még magamban is, sokszor úgy érzem, mintha az imádott kedves elvesztése után máris könnyelműen kijelenteném az első nőnek: szeretlek. Na és mit szól hozzá: még a kút-gém is külön volt a kútágastól, mint otthon! A tornácra ugyanúgy felfutott a vadrózsa, és az udvaron olyan homokozó volt, mint amilyen legénykeként nekem, amikor, tudja!, téglára búbot nyomtam homokból, a homokba botot, s mehetett a tank. Hát csak bemegyek a házba is, ha már itt vagyok!, gondoltam. Azt már nem is merem mondani, hogy a borításajtón, jobbra fönt, a második vagy harmadik barázdában (a másodikban, ugye?) ott volt a lyuk, melyet még az első késemmel vájtam a hetedik húsvétomkor... – Anyám a pöttyös csészéjébe tölti a teát; meredten nézi a csésze falára száradó tea habját; így láttam őt magam előtt. – Ó, az én gyermekkorom!, írtam le nagy sóhajjal, és folytattam: Emlékszem, amint apámmal felindultan beszélnek, miközben engem kis tömöttgumis biciklimen elbocsátanak azzal a szóval, hogy: Vigyázz!, és én föltekintgetek a nyitott ablakra, ahonnan hol maga, hol pedig fáradt, beteges apám néz le rám: Menj szépen, mondja apám meghatódva, körbe-körbe!, én meg panaszosan vissza: Mikor jöttök már le?, és mert a szemöldököm és az orrom az erős napfény miatt kissé összehúzom, Maga keményen rám szól: Ne rondítsd el magadat folyton!...– Láttam, a sietve meggyújtott cigaretta parazsából áttetsző szürkéskék szalag fodrozódik a konyhában. Az ablaküvegen könnyű páracseppek ereszkednek alá, nyomukban a girbe-görbe barázdákon át már ki lehet tekinteni az utcára. – Talán nem is gondolja, kedvesem – írtam –, mennyire vágytam néha, hogy ellökhessem magamtól. Ellökni vágytam, amikor a nyomomban járt, vagy előttem lépdelt, vagy mellém szegődve ballagott, de maga elhajlott tekintetemtől, és hosszú lett, egysíkú, mint az árnyék… Oly mélyre akartam süllyedni, hogy többé már ne remélhessek semmit! Magas hegyeken, vadak szagától súlyos erdőkben bolyongtam heteken át. Lerogytam a nedves avarba gyökérért, gumóért, harmatos fűszálért. Nem leltem nyugalmam, nem leltem békét. Míg aztán rongyosán, f ázva elérkeztem ahhoz a házhoz, amely szakasztott olyan vidéken volt, mint egykor a miénk. Nem találtam kaput, pedig kétszer is körüljártam, végül úgy másztam át a léckerítésen. Az udvaron kopottas játékaival elvolt magában egy gyermek, ráköszöntem, de oda sem tekintett. Gondoltam, nem jó jel; forduljak talán vissza ? Mégis kitártam az ajtót, amely különben is nyitva volt ' kicsit, és beléptem a házba. Egy szobában találtam magam, melyben m nem volt éppen rend. A székek lába szanaszéjjel állt, az ágy hepehupásan bevetve. A lapjával felém néző deszka tele szújárattal, még a M domborulatokban is száz meg száz pici lyuk. Vaktükör a falon; zsinórján szálazó csomó. Ujjammal csisziteltem egy vonalzónyi csíkot a koszos üvegen: áfák rücskös törzsét láttam, óriási küllőkként meredeztek. Ittam egy pohár vizet a mázas kancsóból, melyet mintha érkezésemre helyeztek volna oda. A víz gyöngyözött, és nem volt olyan híg, mint máshol. Az ablakszárnyak rámázata vastag keresztet írt a mocskos üvegen át derengő opálos fény elé, az üveg piszkán karcolt csík pedig a távlatot engedte érzékelni a szemnek: fák derekát, közöttük a teret, s az így kifeszített levegősem volt egészen holt, inkább rugalmas, mint sűrű lapokban egymásra fektetett eleven hártyák sora. S messze, az egész hátteréül, s éppen ezért hitelesítve is mindazt, a szivárványívű horizont. – Mondhatom, keményen dolgoztam, hogy a mondataim veretesek legyenek. Minden erőmet összeszedtem, hogy továbbra is anyámra koncentráljak. Most óvatosan odasétál a függönyhöz, gondoltam. Félrehúzza kissé, azután elengedi. A függöny parányi négyzetrácsain át is tisztán látja: odakinn reggel van, megint egy reggel... – Ittam – írtam a levélben tovább –, s amíg nyeltem, számoltam a víz színén úszó gyöngyöket. Egy lavór volt a sarokban, benne hólyagos-habos szappanos víz, s a szintje fölött jó másfél centivel zsíros, barna kör. A lavór zománca okkersárga, szegélye gyászfekete. A falon papírcsík futott körbe, néhol berepesztették, nyilván valamilyen éles szerszámmal, fehér alapon piros és halványzöld mértani idomokkal díszítették. A falvédő önféjéből kimetszett hegyű rajzszeggel volt feltűzve. Az ágy alatt is volt egy szék, lábai kifelé meredtek, mint a puskacső. A másik szobába nyíló ajtó zárva. Mellette alacsony stelázsi, melynek két alsó polcát buggyos függöny takarta. A felső rogyásig megtömve ezer apró kacattal: szappantartók, ruhakefék, cipökefék, borotvapenge, különböző méretű tégelyek, kapszulák, gyógyszeresdobozok, alumínium evőkanál, cipőkrém-tubus, kézifurdancs, zöld nyelű, függöny karikák csipesszel. Tudja, akkor ott hirtelen arra gondoltam, ha belépnék abba a szobába, talán ugyanolyan intim eseményt zavarnék meg, amilyet még mint gyermek, apám távollétében olyan bután megzavartam. Hiszen tudja! Elképzeltem a belső elrendezést: ettől a szobától nem sokban különbözik, nyilván félhomály van bent vagy teljesen sötét, ha lenyomnám a kilincset, és óvatosan résnyire nyitnám az ajtót, a mozgás odabenn hirtelen abbamaradna... Benyitottam hát az ajtón. Ugyanolyan félszegen, mint régen. Csak most már nem szaladtam az ágyhoz sírva, a dunnák között Magát keresve. Dermedten álltam. Kopottas ruhák szanaszéjjel a földön, ajtó innen nem vitt tovább, csak a szemközt szélesre tárt ablak nyílt ki a szabadba. Kinn pitypangok fehér ejtőernyői; békésen szállingózó száz és száz mértani idom. És sárga levelek röntgenképe a napban, mint ízekből felfűzött élő-halott függöny... – Elképzeltem, amint anyám, soraimat olvasva, súlyosan lehunyja, majd pedig felnyitja véreres, fáradt szemét. Az imént mintha egy bogár mászott volna a falon, arra ment, sóhajt fel magában, de már nincs ott, sárga szárnya volt, és akkorka volt, mint egy lencse... – Kifutottam a házból azonnal – írtam. – Színte menekültem. A gyermeket kerestem, hogy megtudjam végre, hol vagyok. De a gyermek nem volt már sehol. És a játéka sem. A homokban a játékainak a nyoma sem... Azóta félek. Tudja meg, éjjel nyers hússal álmodtam, összetördelt és szétszaggatott halottak húsával. És csontokkal. Vértelén testrészeket hoztak-vittek; egy teremben rengeteg asztal megterítve... – Itt az a pont, mondtam magamban ujjongva, ugyanakkor jólesően kifáradva is, ahol le lehet zárni ezt a levelet! Újra elolvastam, tökéletesnek találtam, túlontúl tökéletesnek. Valami szívfacsarót azért lehetne még a végére, gondolkoztam, valami kis semmiséget, amitől az egész nem lenne annyira művi. De mintha hirtelen kiüresedett volna az agyam, a szívem, semmi sem jutott az eszembe. Aláírtam, és elküldtem a levelet. – Öleli szerető fia.”
